MAGYARVALKÓ
MAGYARVALKÓ ... Kalotaszeg gyöngyszeme

                                                         KALOTASZEG

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                      

                                                              

 

Kalotaszeg nevét először egy 1443. évi oklevélben találjuk meg: "in Comitatu Kalathazeg existentes et habitas". Heltai Gáspár krónikájában a hatodik vármegyeként említett terület a Gyalui havasok, Meszes hegység és Vlegyásza (Vigyázó) hegység lábánál elterülő kicsiny háromszögletű terület, melyet a Bánffyhunyad alatt összeömlő Körös és Kalota vizei fognak közre.

Kalotaszeg első magyar benépesítői az Ond törzs, valamint a Mikola, a Szíl, és a Kalocsa nemzetségek leszármazottai közül kerültek ki.

A mintegy negyven, kicsiny – többnyire - magyar falu, egymáshoz közel, egy-egy patak mellett, gyakran egy magasabb hegy lábánál, de mindig egy mélyebb völgykatlanban fekszik.

A vasút múlt századfordulós elterjedésével fokozatosan egyre városiasabb hatást mutató, faragott homlokzatú „kalotaszegi házak” közül kimagaslanak a tatárdúlást követően épült, jellegzetes református templomok, melyek katolikusból alakultak át Kalotaszeg 1541-42-es reformációját követően. A lebontott fa haranglábak helyére többnyire kőtornyot építettek, melyet a négy evangélista tiszteletére fiók tornyokkal láttak el. A templomok belsejének díszítései közül a legszembeötlőbbek a mennyezetek festett fakazettái, melyek közül sokat Umling Lőrinc és fia készítettek. A falak mentén találhatóak a falvak egykori kopjafás, virágos temetői.

A kalotaszegi nép fő foglalkozása a legutóbbi időkig a földművelés és az állattenyésztés, főleg a bivaly- és juhtartás volt. Emellett már a XIX. századi régi leírások jelzik a különböző kiegészítő foglalkozások nagy szerepét: a férfiak, mint ácsok, vargák, daróckészítők, szalmakalap-készítők, fazekasok, bútorfestők – az asszonyok pedig már akkor szőttesekkel és főleg varrottasokkal pótolták jövedelmüket.

Kalotaszeg színpompás népviselete, az egyik legszínesebb, legművészibb a magyar viseletek között.

Gyarmathy Zsigáné – aki a századfordulón maga is népszerűsítette a kalotaszegi varrottast - szerint: „…Talán akkor a legszebb, a legragyogóbb a kalotaszegi tájviselet, amikor a nép tömegesen, ünnepi díszben a templomba megy. Az utca földje mintha csak lángolna a piros csizmák bíborától, a napsugár pedig sziporkázó fényben törik meg a gyöngyös párták fehér haván…”

A néprajzilag három jelentősebb részre tagolódó területet, az E60-as nemzetközi főút és a vele párhuzamosan haladó Nagyvárad – Kolozsvár fő vasútvonal szinte kettészeli. 

A Sebes-Körös és a Kalota folyók által határolt terület a Felszeg.

Bánffyhunyadtól a Szilágyság felé, a Körös vizétől északra, az Almás patak völgyében elterülő részt nevezzük Alszegnek, míg az Alszegtől keletre, Kolozsvárig terül el a Nádasmente, illetve kisebb egységei, a Kapus vidék és a Cifra Kalotaszeg, ahol a legdíszesebb és legszínesebb a népviselet.

Kalotaszeg ismertetésénél nem szabad megfeledkeznünk Kós Károlyról, aki így ír e csodás vidékről Kalotaszeg című munkájában:

 „Ha a Kalotaszeg földjét hosszában átszelő robogó vonat ablakából ítéljük meg ezt a földet, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy annak túlnyomó része egyhangú, kietlen, sőt szomorú föld. Kopasz, köves dombok, esőmosott árkokkal szaggatott hegyoldalak, fátlan, sovány kaszálók és legelők, sátés, vizes rétek, kínosan művelt oldalas szántók egyhangú, lehangoló egymásutánja. Valahol, a terület középtáján egy tornyatlan öreg gótikus templom, körülültetve orgonabokrokkal; egy völgyi falu, közepéből dombon kiemelkedő hegyessüvegű templomtoronnyal és egy-két nagyobb udvarházzal; aztán megintcsak kopasz szomorú dombok. Merész kanyarodás után csodálatosan szép vidék: tölgy- és bükkerdők, vad gyümölcsfával tarkított virágos, illatos kaszálók, mint ültetett, gondozott angol park. De csak oázis foltja ez a kopár dombvilágnak, egyetlen nagy kanyarulata csak a vasútnak, mely után ismét csak a régi karaktere marad a tájnak. És végül ugyancsak rövid szakaszon a gőgösen monumentális hunyadi térség, közepén a „várossal” és templomával, háttérben a tornyosuló hegyekkel, melyeket a havassüvegű, szélesen terpeszkedő Vlegyásza orma koronáz.

Ez Kalotaszeg a vonat ablakából. És ez a valóságban is mindenütt. Köves, kopasz dombok szakadatlan összevisszasága. Sovány, köves, alig arasznyi termőföld, víztelen, száraz, meszes kietlenség, a túlnyomó része. Nevetségesen kevés erdő itt a havas alatt. Látszatra szomorú, melancholikus tájkép.

De: a levegő csodálatosan tiszta és a dombok szeszélyes vonalai élesek, a sziluettek határozottak, a szántók, kaszálók színfoltjai, vonalvezetése ezen a szeszélyes területen egészen furcsán egyéni. Ebben a hideg és élesen rajzolt tájban a művész szeme, mint raffináltan megkomponált képen, észre fogja venni a kontrasztjával nagyszerűen ható embert és az embernek alkotásait. Talán sehol másutt, mint éppen a rajzában, színében olyan acélosan kemény és hideg kalotaszegi tájban, nem hatna olyan nagyszerűen a színpompás kalotaszegi népviselet, fehér, vörös, sárga és fekete színfoltjaival, a világos, hidegkék égbe fúródó hegyes, melegen sötét szürkésbarna, zsendely fedésű templomtornyaival és sátoros házfedeleivel a hófehér falak felett, a kiskertek zöld lombjai között.

A tipikus kalotaszegi tájék a maga egészében és részleteiben ma is komoly élménye minden egészséges szemű és lelkű, a szépet szerető és a szépet megértő embernek.  

És ez a szépség sajátságosan magyar. Vonalaiban, kompozíciójában, arányaiban: lényegében az. Elfogadhatatlanul és elvitathatatlanul a miénk. Minden más magyar népnél inkább és tökéletesebben az.  

A Kalotaszegi magyar nép minden elfogultság nélkül: egyike a legszebb magyar népnek. Nemcsak egyéneiben, de általában: középtermetű, de inkább magas, csontos, inas, szikár; élesen mintázott és kissé tatáros koponyával és arccal. A tatáros jelleg kivált az asszonyokon üt ki és nem ritkán feltűnően. Tartása egyenes, sőt délceg, járása tudatosan ruganyos.

Általában jómódú, bár nem vagyonos. Földjéből nem élhetne meg, de jól keres. Kereskedik, ipart űz és mindenfelé elmegy munkába. Nem földmunkára, de félig ipari munkára, mint kőmíves, ács, kőfaragó, asztalos. Férfilakosságának talán ötven százaléka a földmívelésen kívül mással is foglalkozik. 

A nép általános műveltsége az átlagon felüli. Nem hiszem, hogy az ötven évesnél fiatalabb kalotaszegi magyar közül egy is ne tudjon írni-olvasni, de soknak van elemi iskolai végzettségén kívül néhány középiskolai osztályos végzettsége, vagy valami szakiskolai, inasiskolai szakmíveltsége.

Általában szokatlanul tiszta és kényes a ruházatában. Éppen, mert szereti a fehér színt és a tiszta színeket, melyeket a szenny hamar meglátszik. De tiszta a háza és az udvara is. ….

A föld régi idők óta már szinte teljes egészében a kisgazda nép tulajdona. Nagy- és középbirtokos urait az idők rendjén kivásárolta úgy, hogy a háború utáni földreform lényegében nem változtatott a birtoklás rendjén.

A felszeg ősi familiáiból ma senki sem él már itt. A Kemények elszármaztak innen, Mikolák, Kabosok, a Valkaiak, Vitézek, Veresek, Gyerőfiak mind kihaltak.

A hétszilvafások és a jobbágyutódok összeolvadtak úgy, hogy a mai generáció már nem tudja határozottan megkülönböztetni a nemest a paraszttól. A legnagyobb és utolsó kalotaszegi nagybirtok: a Bánffy grófoké, a földreformnak esett áldozatul.

Ma Kalotaszegen úgyszólván nincsen úr és nincsen a régi értelemben vett paraszt sem. Kisbirtokos gazdák vannak csak és kisbirtokos mesteremberek.

 Kálvinista vallására és egyházára büszke, bár nem kegyes természetű, nem bigott. Józan, reális gondolkozású, számító, spekuláló, tanulékony. Optimista. Szijjas és kitartó a makacsságig.    …..

 Világot, Országot járó, de mindig visszatér a földjére, hacsak valamiképpen is teheti. Annak idején Amerikába alig vándorolt ki innen valaki.

 Hogy ezek a tulajdonságai élő valóságok, annak bizonyítéka az, hogy ez a maréknyi nép a maga csodálatos egyéniségében, töretlenül és keményen nemcsak állotta az ezer esztendős időt, de ma is állja.”