MAGYARVALKÓ
MAGYARVALKÓ ... Kalotaszeg gyöngyszeme

ÉRDEKESSÉGEK

 

ŐSZI KIKERICS

Ha kalotaszegi kirándulásunkat őszre tervezzük, akkor találkozhatnak a természet eme nemes ajándékával, a liliomfélék családjába tartozó, évelő őszi kikericcsel (Colchicum autumnale). A réteket, legelőket szőnyegként beborító 20-25 cm-es növény augusztustól októberig ontja rózsaszín virágait.

Régi székelyföldi „őszi kükörtsen” magyar nevét 1783-ban Benkő József székely botanikus-pap jegyzi le, úgyszintén a „brendus” román elnevezését is. Neveik a kalotaszegi brindusavirággal a növény román elnevezéséből „brănduşă” erednek. 

 Latin nevét a monda szerint a méregkeverők hazájáról, Colchis városáról kapta. Medea, a colchisi király leánya e növényt használta a mérgei készítéséhez. A monda szerint az őszi kikerics egyébként annak a bájitalnak földre hullott cseppjeiből nőtt, melyet Medea 9 éjszakán át összegyűjtött virágokból készített, hogy vele férjének Jasonnak apját, Aesont megfiatalítsa.

 

A növény érett magja adja a drogot (colchici semen), amely kolhicin alkaloidot és sok zsírosolajat tartalmaz, nagy mennyiségben emberi, állati szervezetbe jutva légzés- és szívbénulást okoz.

Régi gyógyszer, melyet több mint 200 évig használtak a heveny köszvény kezelésére.

 

Napjainkban az előállított kolhicint a növénynemesítéshez és a növekedés serkentésére használják, de az egyik genetikai betegség, a familiáris mediterrán láz, valamint az alkoholos májbetegség gyógyításával is összefüggésbe hozzák.

 

 

Kísérleteket folytatnak újabban a rosszindulatú daganatok kolhicinnel való gyógyításával is.

Ezek a színpompás virágok mérgezett nyilakkal felfegyverzett, díszes ruhájú testőrök módjára óvják a Tündérkert kalotaszegi falvainak nyugalmát. 

  BIVALY

Kalotaszeg jellegzetes háziállata a hatalmas termetű, 5-600 kg súlyú, hamuszürke vagy majdnem fekete színű, félhold alakú szarvakkal rendelkező bivaly.

Bivalyunk őse az Indiában ősidők óta honos ázsiai vadbivaly háziasított alakja, amely időszámításunk előtt mintegy 200 évvel jutott Perzsián át az Aral-tó vidékére és innen nyugatra. Európába és így hazánkba is, az avarok közvetítésével került a magyarok honfoglalását megelőzően.

A bivaly egyik első írásos említése II. Béla királyunk 1138-as dömösi összeírásából származik, amikor összeírták a prépostság birtokait és szolganépeit.

“A szent és oszthatatlan Szentháromság nevében. A mi Urunknak: Jézus Krisztusnak az uralkodása alatt, mégpedig dicsőséges megtestesülésének 1138. esztendejében, az első indictioban, a XVIII. epactában (és) az V. concurrensben, amikor a jó emlékezetű Álmos hercegnek a fia: a feleséges és győzedelmes II. Béla király uralkodott a kegyelmes királynéval: Ilonával együtt, uralkodásuknak pedig a hetedik évében…

 … Az erdélyi részeken vannak emberek, akik évenkint 20 nyestet, 100 szíjat és egy medvebőrt, továbbá egy bivalyszarvat kötelesek adni.“

Magyarországon gyorsan terjedt és szaporodott, főleg a Király-hágón túl de abban az időben országszerte – főleg Somogyban és Zalában - megtalálható volt. Az 1896-ban mintegy 132 000 egyedből álló állomány 1935-ben már csak 7000 db-ot számlált, igaz ebben az állományban az erdélyi bivalyok már nem szerepelnek és jelenlétük akkorra már ott volt meghatározó. Magyarországon ma már csak néhány magángazdaságban, illetve nemzeti parkokban találunk dagonyázó bivalyokat. 

Kalotaszegen az első bivalyok a XIX. század végén jelentek meg, szinte mindenhol a kisgazdáknál, ami az erdélyi parasztság elszegényedésének egyik biztos jele volt. A szívós fekete állatokat a Kalotaszegen a "szegény ember marhájának" is nevezték.

Elterjedésüket az magyarázza, hogy igénytelenebbek, mint a szarvasmarha, kedvelik a posványos legelőket, télen megélnek a szénán, sőt korábban a kukoricaszárat is fogyasztották. A legelőkhöz tartoznak bivalyfürdetők, pocsolyák is, ahol kedvükre hűthetik magukat lustán, lomhán a nyári melegben. A rossz termőföldű, köves Kalotaszegen az igénytelenebb állatok tartása jövedelmezőbb tevékenység. A házi bivaly igavonó ereje kétszerese a szarvasmarháénak, földművelésre, terméskövek, fatörzsek vontatására egyaránt használták.

A Kárpát-medence egyik legrégebbi állatának szinte minden részét hasznosították. 16%-os zsírtartalmat is elérhető tejét, az abból készült sajtot és ordát, valamint vöröses, rostos foszforsavban gazdag húsát fogyasztották, vastag bőréből cipőtalpat, bocskort, hámot és gyeplőt, szíjakat készítettek.

Bivalybőrből készültek a bányászok vödrei, ércszállító zsákjai, hevederei és kötényei is. Erdély sóbányáiban bivalybőr zsákokban hozták fel a sót és bivalybőr vödrökben emelték ki a sós vizet is.

Kolozsvár közelében a XX. század elején alakult ki az un. kalotaszegi lefejő bivalytartás, ahol is a bivaly borját nem nevelték, mert a tejterméket jó áron el tudták adni a városokban.

Kányádi Sándor kedves „Bivalyos versé”-ben emlékezik meg a már-már feledésbe merülő, egykoron olyan népszerű igavonó állatról.

http://mek.oszk.hu/02600/02673/html/vers0805.htm#85 

 Nem is olyan régen még, Magyarvalkón járva, reggel és este az utcákon lustán imbolygó hatalmas állatok láttán megemlékezzhettünk mi is arról, hogy ezek az állatok, olyan régóta szolgálják hűen megélhetésért küszködő gazdáikat, hogy a valkóiak népi gondolatvilágának is részeivé váltak. Régi néprajzi források szerint ugyanis a valkói néphiedelem úgy tartotta, hogy a Földet bivalyok hordozzák hátukon, sőt még a húsvéti locsolóversben is megemlékeznek róluk.